Hitehagyottan – Losing my religion

Tegnap 8-ig lent voltam az irodában. Amikor feljöttem az asramba (szerzetesi lakhely), akkor találkoztam egy bhaktával (Krisna-hívő). Kérdeztem, hogy mi van vele, s elmondta, hogy perecel (nem tudom, hogy ez a köznyelv szlengjeiben benne van-e, de kb. annyit tesz, hogy nehézségei vannak). Aztán 10-ig beszélgettünk. Elmondta, hogy aggódik azon, hogy biztosan tud-e hosszú távon szerzetesként élni. Nem túl magas-e a léc, s nem természetesebb-e, ha az ember inkább „normális”, civil életet él.
Beszélgettünk. Próbáltam megérteni, hogy mi is zajlik benne. Próbáltam neki segíteni. S nem csak azért, hogy „ne csökkenjen a létszám”, hanem azért, mert az ember életében igenis előfordulnak olyan időszakok, amikor elgondolkozik azon, hogy biztos jó-e, amit csinál. Ez természetes. Végül is így erősödik meg belsőleg az ember, a kételyein keresztül. Mert így nem csak belecsöppent az ember abba a helyzetbe, amiben él, s úgy maradt, hanem rendszeresen átgondolja azt. A „megtérés” – utálom ezt a szót, mert negatív vibrációja van, de most ezt használom – nem csak egy egyszeri történés, hanem rendszeresen zajlik. Ami változik az az a kétely, illetve a meggyőződés mélysége. A beszélgetés végén a bhakta kifejezte, hogy köszöni a segítséget. Úgy érzi hasznos volt.
A feladatom, hogy erősítsem mások hitét – legyen az egy Krisnás vagy egy ateista ember. Egy ateistánál, hogy felébredjen, egy Krisna hívőnél, hogy fennmaradjon, s erősödjön. Persze ezek után az ember eldöntheti, hogy mit csinál. Nincsenek rácsok, amik fogva tartanak bennünket. A szabad akarat a kezünkben van.