A szomszédunkban malacokat tartanak. Jó sokat. A disznóürülék szag – különösen nyáron – frissítően hat az irodánkban szolgáló bhaktákra. Ma reggel, amikor lejöttem az irodába és éppen leveleket irogattam, szörnyű hangokat hallottam. A malacok visítása is megszokott zaj, de a most nem csak az egymás közti összezördülések hangja hallatszódott, hanem egy keserves hang. Egy idő után csönd lett. Sejtettem, hogy mi volt, hisz én is falun nőttem fel, de amikor kivittem a szemetet a kukába, akkor láttam, hogy éppen perzselik a szegény kis állatot. Ekkor még jobban felkavarodtak az érzelmek bennem. Gondolkoztam, hogy biztosan ezt csinálnák akkor is, ha tudnák, hogy ezért nekik is meg kell születni még egyszer, hogy őket is levágják? Amikor ők is keservesen fognak zokogni, illetve jobb híján visítani? Azt hiszem nem.
A szemet szemért, fogat fogért elv nem csak egy jól hangzó dolog, hanem a világ ezen szigorú törvények keretei között működik. Ha valaki megöl valakit, azért el kell szenvednie a visszahatásokat.
Egy régebbi Vissza Istenhez Magazinban megjelent egy cikk, ami nagyon megfogott és meghatott, amikor először olvastam. A címe: Egy borjúlélek monológja. A felsorolásban középen találod, s ha ráklikkelsz, egy új ablakban fog megjelenni a cikk. Mindenféleképpen olvasd el!