Rohanás

Mindenki rohan. Pedig még csak hajnali 5 óra van. A bécsi pályaudvar életre kélt. Ha te is rohansz, észre se veszed az állomás másik arcát. De, ha várakozásra vagy ítélve a váróterem padján, egy teljesen más, új világ tárul fel előtted.
A cellatársaim. Egy kövér osztrák, farmernadrágban. Irodában dolgozhat. Bőszen tanulmányozza a heti színes újságját; a nyugdíjas néni hosszasan próbálja az utolsó csöppeket is kipréselni a dobozos kávéjából. Magyar. Az idős bácsi aki két kutyájával büszkén érkezik, akik lelkesen körbe ugrándoznak, szaglásznak mindenkit, majd elhessegetik a galambokat, hogy mégis éreztessék, hogy tudnak ők szigorúak is lenni. Majd összevizelnek mindent. Az idős roma néni, aki az unokájának vásárolt kínai, plüss állatkára ül – csak mert hideg a pad – szívja a Kossuthot, igen ő is Magyar. Betelítve a környéket az elviselhetetlenül büdös dohányszaggal. Ehhez még hozzájön a helyi látványpékség, amely ontja magából a természetes (sprayből jövő) friss pékáru illatát, pillanatnyi megállásra késztetve a tömeget. A repülőtérről érkező angol, aki megpróbál egy elkülönített váróba bejutni, de mivel zárva van, ezért végül ő is leül Isten állatkertjének eme kavalkádjába. S végül itt vagyok én, az észosztó Krisnás, aki fel-alá járkál (japázik, s közben szemlél), mert tudja, hogy 5 órát fog még ülni és ezért mozogni akar egy kicsit, s eközben persze mindenki (feltűnően vagy visszafogottan) megbámulja.
S mindezek az ideiglenes szomszédok egy picit a szívedhez nőnek. Néha ezek a közhelyszerű helyzetek stoptábla szerűen megálljt intenek.
De most rohanok, mert megy a vonatom…