A napokban kettőkor keltem. Nem azért, mert kell, vagy mert így tervezem. Hanem csak így alakul. És fáradt sem vagyok. Legalább nem nagyon.
Gaura Sakti prabhu blogján már biztos olvastátok, hogy itt van egy mataji, Pávani, aki néhány napon belül el fogja hagyni a testét. A gyomorrák utolsó fázisában van. Enni már több hete nem tud, inni max 4 dl vizet naponta. Aludni is csak egy kicsit. A bhakták rendszeresen járnak hozzá japázni, énekelni, felolvasni. Nagyon szereti ezeket. 0-24 órában van nála ápoló. (Felváltva, bhakták.) Reggel, miután felkeltem, gondoltam a templomba menetel előtt beugrok hozzá. Így is volt. Ott japáztam. Segítettem neki egy kicsit. Feljebb kellett rakni az ágyon. Már szinte csont és bőr. Lelkileg viszont nagyon aktív. Békés. Ilyenkor már morfiumozni szokták az betegeket, de fájdalomcsillapítót is csak néhányszor vett be. Hősiesen viseli a dolgokat.
Szóval így telt a reggelem. Nekem – azt hiszem, meg remélem, hogy – sok ilyenem lesz. Neki pedig, valószínű, hogy már nem. Ilyen az élet? Ilyen az élet…
Powered by FireStats
…biztosan nyugodtan hazatér…
úgy érzem, neki ezek a reggelek nagyon nagyon fontosak…és mindnkinek, aki segít neki. én is próbálok, a távolból, egy imával legalább…
Jó lehet neki, hogy szeretik.