Megérkeztem az albérletünkbe. Néhány hónapja megvettük az új budapesti központunkat, ezért annak ezerrel zajlik az átalakítása. A farmos művész és építő csapat is rendszeresen itt vannak, ezért béreltek nekik egy lakást. Ide érkeztem most meg. A Parveen-nal a találkozóm holnapra halasztva. Azt hiszem, hogy ezt nem is bánom. Kicsit már késő van.
Az érkezésem kalandos volt. Otthon megadták a hely címét. Városmajor u. 26. Persze ilyen utca nincs a 3. kerületbe. Mivel a egyszer már jártam itt, ezért körülbelül emlékeztem, hogy hova kell jönni. A Vízimolnár utca volt az… 🙂 Kerestem a 26-os számot, de nem találtam. Csak páratlan számú épületek voltak. Végül fogtam magam és bementem abba, amelyikbe gondoltam, hogy van, s szerencsémre a kulcs nyitotta a bejárati ajtót. Pont akkor jött egy másik lakó is, akit végül én engedtem be. Ő is a földszinten lakott, s próbáltam a zárba berakni a kulcsot, de nem sikerült. Kérdeztem, hogy ugye itt laknak a Krisnások. Mondta, hát nem hiszi. Kérdeztem, hogy biztos? Nem adták ki a házat albérletbe. Mondta, hogy biztos, hogy nem. Ekkorra már nyílott az ajtó és egy 40-es éveiben járó hölgy nyitott ajtót. Rámosolyogtam és mondtam, hogy elnézést, de eltévesztettem a tömböt. Furcsán nézett rám és azt mondta: „De hát ez hogy lehet? Ez furcsa, nem, Pistukám”. Gondoltam, furcsa vagy nem furcsa, ilyen útmutatással örüljön, hogy nem mentem be a házába. Aztán gyorsan elslisszantam. Gondolom szegény nő majd nem tud éjszaka aludni, hogy betörők próbáltak bemenni hozzá… 😮 Majd pont a szemközti szomszéddal egyidőben török be… Hajmeresztőek az emberek. (Bár ebben az esetben én is az voltam.) Ezután átmentem a szomszédba. Persze ezt a lépcsőházat is nyitotta a kulcs. Gondoltam, hogy milyen jó kis univerzális kulcsot kaptam. Szerencsére ez már tényleg az albérleté volt… 🙂