’Kószacica’ írta az öngyilkossággal kapcsolatban:
„Vannak fokozatok? Úgy értem – és akkor engedj meg egy példát: a volt barátom 3szor próbált meg öngyilkos lenni. Soha nem az volt a cél, hogy meghaljon, hanem az hogy ezt én lássam, és szenvedjek . Ha sikerült volna akkor annak durvább “következményei” lettek volna, mintha valaki “csak” kétségbeesésében vet véget az életének, mert nem lát más kiutat?”
A válaszom
Nem hiszem, hogy nagy különbség van. Ha sikerül, akkor talán az egyik jobban meglepődik, hogy mi történt, mert nem erre számított.
Ez inkább egy másik témát hoz fel bennem.
Olyan korszakot élünk, ahol mindig a legextrémebb módon kell kifejezni azt, amit mondani akarunk. Mostmár olyan erős ingerek vesznek körül bennünket – mind a mozik által gerjesztett illúzió, mind a média által túlzott világ, s sajnos mind a valóság amiben élünk – amik olyan mintákat égetnek belénk, amit sok esetben tudattalanul akarunk/kényszerülünk felhasználni a mindennapi életünk során. Mivel az embereknek mindig több kell, illetve a példányszámok miatt a média is mindig extrémebb dolgokat hoz előre – az amplitudót növelni kell. (Ezért mondták, hogy a valóságshowkban egyszer majd vér fog folyni. Én továbbmennék, lesznek még itt halálok is. Akár a régi gladiátorok idejében.) Ezért az emberek is ezeket a mintákat fogják majd követni. Ördögi kör, de valamikor ki kell szállni.
Sajnos még itt Krisna-völgyben is, amikor a házasságokban konfliktusok jönnek elő, akkor néhányan ezekhez az alternatívákhoz próbálnak nyúlni. (Ne felejtsük, mi is ebben a közegben nőttünk fel.) Szerencsére itt elég, ha csak rámutatunk ezekre, akkor egyből mindenki óvatosabbá válik, s finomabbá. Ki lehet finomabban is fejezni mindazokat, amikre most csak durva alternatíváink vannak. Meg kell tanulnunk, hogy ne csak a durva kommunikációból értsünk. Ezeket a módszereket keresni kell, kutatni, s alkalmazni. De a tendencia mindenütt jelen van. Van, aki küzd ellene, valaki nem.