Mint korábban említettem, nagy kihívás volt, hogy hol etessük a bhaktákat. Az egyik templom vezetői nagyon segítőkészek voltak és szinte minden nap főztek nekünk. Minden nap más ételek voltak és a bhakták nagyon szerették. Így betekintést nyerhettek az orisszi konyha rejtelmeibe is. (Mi általában a bengáli ételeket esszük.) A prasadamnál még nagyobb élmény volt az, hogyan osztották azt. Ugye Indiában az a szokás, hogy ha egy nagy csapat eszik, akkor leülnek sorba az emberek, és az osztók mennek körbe a fogásokkal és mindenkinek szolgálnak belőle. Addig mennek körbe, amíg mindenki jól nem lakott.
Itt az volt az exkluzív élmény, hogy az osztók nem azt nézték, hogy kérsz-e még, vagy nem, hanem olvastak a gondolatodba. Az indiaiak nagyon vendégszeretők és mindig akarnak „még egy kicsi” ételt adni neked. Egész addig, amíg szinte szét nem durransz. Ezt már többször tapasztaltam az indiai családoknál, de ilyen szépen még nem, amikor 50 ember ült le ebédelni. Ez a törődő szeretetteljes hangulat volt érezhető. Hogy a vendég igazán legyen elégedett. Ezt hihetetlenül élvezték a bhakták. Nekünk, akik ezt a kultúrát követjük, van róla tapasztalatunk, hogy milyen ez, de olyan még nem, amit most itt kint tapasztaltak. Nagyon örültek neki, és itthon is fogják ezt alkalmazni. Sokan megjegyezték, hogy ezek az osztók olvastak a gondolataikban, hogy mit szeretnének kérni és, hogy mennyit.
Hozzá kell tennem, hogy 3 idősebb ember volt és 3 gyerek, aki a mindennapi szolgálatuk mellett még bevállalta, hogy 50 főre főzzenek és osszanak egy tizenegynehány fogásos ebédet.
Az elutazásunk előtt ajánlottunk is nekik egy komolyabb adományt, amelyből a templomuk konyháját fel tudják újítani. Az esős évszak ideje alatt sokszor nem tudnak a murtiknak ételt ajánlani. Ezzel kifejeztük a hálánkat Radha-Giridharinak, hogy ilyen bőségesen megvendégelt bennünket az ott tartózkodásunk alatt.