Délután mondták, hogy az egyik Krisna-völgyi bhakta Budapesten van, ahova orvosi vizsgálatra ment fel. Még nem beszéltem vele, de, ha jól tudom, csomó van a mellében és az itteni orvosok nem tudtak mintát venni belőle. Így azt sem tudták, hogy jó vagy rossz indulatú-e. A vizsgálat eredményét néhány óra alatt megkapta és kiderült, hogy rosszindulatú, és, hogy december 5-én műtik. Akkor derül ki, hogy áttételes-e vagy sem. Kicsit elgondolkoztam a dolgon. Ilyen a halál. Bármikor jöhet, váratlanul, s nem kopogtat az ajtódon. Egy nem várt vendég, akit azonnal kitessékelnél a házadból, de nem tudod ezt megtenni. Kajánul vigyorogva veszi át az uralmat fölötted, s érzed, hogy folyamatosan elhagy az erőd.
Eszembe jutottak azok a pillanatok, amik másodikos vagy harmadikos koromban estek meg velem. Kb este 7-8 óra volt, s épp a hagyma felépítését tanultam. Arra lettem figyelmes, hogy a család izgatottan beszélget kint a konyhában. A tesómék bejöttek hozzám, próbáltak kedvesek lenni, de sejtettem, hogy valami gáz van. Apám is, anyám is gondterheltek voltak. Már nem emlékszem, hogy hogyan, de végül valahogy kiderült, hogy az izgatottságuk oka az, hogy az anyám kórházi kivizsgáláson volt, s kiderült, hogy rosszindulatú daganat van a mellében. S ekkor talán meg is fogalmazta valamelyikük, hogy lehet, hogy hamarosan meg fog halni. Nem értettem. Illetve nagyon megijedtem. Ez volt az első találkozásom a halállal. De azt hiszem, hogy ez volt a legrosszabb pillanat. Rosszabb, mint, amikor meghalt. Arra fel tudtam készülni, magára a lehetőség hírére nem. Nem a hagyma csípte a szemem, hanem a kétségbeesés könnycseppjei hullottak szememből. Végigéltem azt, ahogy folyamatosan romlott az állapota, ahogy mindig mentünk a kórházba, ahol sugárkezelést kapott, ahogy apám még inkább az alkoholba menekült, amikor talán ő is elgondolkozott, hogy neki mennyi van még hátra. Anyám utolsó napjaiban nagyon rosszul volt. De végül otthon halt meg. A kórházban azt mondták, jobb, ha velünk van. Nem tudom, hogy min mehetett keresztül, mert akkor még ilyen gondolatok még nem jutottak az eszembe. De szerintem próbálta lezárni a világ problémáit, mert mit érezhet egy 47 éves nő, akinek ott van 3 gyereke? Ebből a legkisebb 11 éves. Biztosan kesergett magában, de mit tudott tenni? Belépett a szobájába egy nem várt vendég, akit már nem tudott kitessékelni a házából. Kajánul vigyorogva átvette az uralmat, s érezte, hogy folyamatosan elhagyja az ereje.