Manorama naplója

Úgy éreztem, hogy a vérnyomásom egy kicsit magasabb. Kicsit feszült a fejem. Sundarit, a körzeti orvost felhívtam, hogy jár-e az iroda fele, és ha igen beugorhatna. Mondta, hogy nemsoká jön. Megmérte, és 145/90 volt. Bár általában is magasabb, de ezt most éreztem. Ehhez közrejátszhatott, hogy ma egy országos gyűlés volt, emellett a könyvkiadóval kapcsolatban is feljött egy téma, ami zavart és emellett biztosan az időjárás hozzájátszott. Egyébként Sundari már több éve a falu körzeti orvosa. Ő már Krisnásként indult el az orvosi pályára és még az egyetemre is száriban járt, sőt, még ma is száriban rendel. A falusiak tisztelik is, mivel az egészséges életmódról is hitelesen tud beszélni, s nem az van, hogy egymás után szívja a cigiket, mint néhány orvos és közben arról prédikálnak, hogy ne dohányozzanak.

A tegnapi és a mai nap a telefonos kommunikáció jegyében zajlott. Nem tudom, hogy hány órát beszéltem, de szerintem kb 6-ot a két nap alatt. Az internetes beszélgetéssel is kísérleteztem. Felmerült egy problémám is, mégpedig, hogy nem tudtam a számítógépem elején lévő csatlakozóba dugott mikrofont életre lehelni. Aztán nagynehezen sikerült, de mindig próbált visszakapcsolni a másik mikrofonra. Hát ilyen ez a technika. Majd ide oda kapcsolgatom.
Ma már “Kisdobossal” is beszélgettem. Érdeklődött a blog olvasó találkozóról. Mondtam, hogy türelmi helyzetben vagyok, de valamikor biztosan megtartom.

Most beszéltem a Bindu prabhuval. A kórházból néhány napja jött haza. Néhány hete balesetet szenvedett, leszakadt alatta egy tetőtérbe felvezető lépcső és 8-10 métert zuhant. A felkarja, bokája 5 helyen eltört, szalagszakadás, ficam, meg minden ilyen is volt. Elég tesztes. A prabhu a haribol.hu-t fejleszti és így az utóbbi időszakba nem tudta frissíteni. Majd ha tudja mozgatni az ujjait, akkor újra a billentyűk ördöge lesz… 🙂

Egy régebbi indiai ismerősöm egy másik – szintén indiai – barátjával dolgozott, de most egy új üzletti vállalkozásba kezdett. Már többször hívott, hogy szeretne Sivarama Maharájával találkozni, hogy az áldását kérje, hogy sikeres legyen az üzlete és, hogy tudjon adományozni. Mivel Maharaja ezidáig a könyvének írásával volt elfoglalva, ezért csak a mai napra sikerült a találkozót összehozni. A családjával ellátogattak Krisna-völgybe. Mivel engem már régóta ismertek, amikor megláttuk egymást, akkor egyből odajöttek hozzám. Az indiai kultúrában a szenteknek, papoknak megérintik a lábukat, tiszteletüket fejezve ki ezzel. Ez így kívülről érdekes, de amikor te állsz a másik oldalon, azaz te vagy a pap, akkor furcsa érzés. Azért is, mert a bhakták között ez nem szokás, a tiszteletünket más módszeren szoktuk kifejezni és nem szoktunk elfogadni imádatot. Amikor az indiaiakkal elkezdtem foglalkozni, akkor ez a kifejezési mód többször előfordult és kérdeztem a lelki tanítómesteremet, hogy most mi csináljak, kellemetlen. Mondta, hogy ez a kultúra, nem tudok mit csinálni, csak fogadjam el. Hát ez van. Szóval jöttek, beszélgettek Maharájával és kérték az áldását. Maharaja prédikált nekik egy kicsit, majd ezután együtt ebédeltünk a bhaktákkal. Mivel vasárnap van, ezért nagyon finom, sokfogásos lakoma volt az ebéd. Degeszre ettem magam és egy kicsit el is pilledtem utána… 🙂 Megnéztük a tehenészetet, majd mentek haza. Ígértem, hogy elmegyek hozzájuk, amikor Pesten járok. Mivel nagyon ritkán jutok fel, ezért nem tudom, hogy hány napot kellene ott töltenem, hogy mindenkit meglátogassak, akiknek ígértem… 🙂

A lelki tanítómesterem tegnap mesélte, hogy az egyik Istentestvére, Bhakti-tirtha Maharaja hamarosan elhagyja a testét. Mostmár teljesen elvonult a világtól és csak a Krisnával való kapcsolatára koncentrál.
Ha egy bhakta ilyenről hall, akkor automatikusan elkezd magáról gondolkozni, hogy mennyire van ő felkészülve az élete végső leckéjére, a halálra. A halálra nincs főpróba, és nagyon szigorúak a vizsgabiztosok. Erre a pillantra kell készülnünk egész életünkre.
A mai nap ebben a hangulatban japáztam, próbáltam még figyelmesebb lenni. Az anyagi világba semmivel jöttünk és semmivel megyünk. Az egyetlen dolog, ami megmarad, az az Istennel való kapcsolatunk. Fontos, hogy ez minél fejlettebb, érettebb legyen. Akkor a halállal járó “kellemetlenségeket”, fájdalmakat – bár jelen lesznek, mint végső tisztulás – könnyebb elviselni.

A korábbi megjegyzésemhez hozzáfűzésként még elmondom, hogy a pokolba illetve pokoli körülmények közé való bekerülés nem örök. Addig tart, amíg el nem szenvedjük a visszahatásokat. Fontos részlet! Nekem természetes ez az infó, ezért fel sem tűnt, hogy erről nem írtam. Köszönöm Attilának, hogy felhívta rá a figyelmemet.

Ki tudja mibe miket raknak?

(Aztán az is lehet, hogy csak az Auchan bújtatott hirdetése. Gondolják, hogy a sok hülye netező között csinálnak egy kis ingyen reklámot… 🙂 )

Ma reggel a Bhagavatamot 5. énekét olvastam. Az utolsó fejezete a pokol bolygókról szólt. Elég extrém leírások taláhatók benne. Brrr…
Általában az emberek nem hisznek a pokolban. Ezt az egészet csak az uralkodók, a vallási vezetők találták ki, hogy az embereket manipulálhassák, kontrollálhassák. És különben is a vallás csak menekülés a világtól. De sajnos van pokol. A karma törvénye utolér bennünket és megkapjuk a cselekedeteink visszahatását. Hívhatjuk ezt bárhogy. Van, amikor egy másik bolygóra kell kerülnünk, ahol ezt letudhatjuk. De az a szenvedés, amit most is tapasztalunk, szintén a múltbéli tetteink visszahatásának letöltése. A betegségeink, a nehézségeink, a depressziónk is büntetés.
Nem hiszek benne… Ez inkább azt jelenti, hogy nincs róla tapasztalatom, emellett bármi, ami hithez kötődik, az hülyeség.
De nem hiszünk az AIDS-ben sem. Azt csak mások kaphatják el. Amikor az alkalmi kapcsolatokkal szexel az ember, akkor biztos, hogy nem lehet semmi baja. Hát miért lehetne?
Egyébként sokan nem hisznek a börtönben sem. Illetve maximum úgy, hogy oda csak mások kerülhetnek. Mindenki csinálhatja a hülyeségeit, lophat, csalhat hazudhat. Amíg el nem kapják. De végül mindenkit el fognak kapni. Vagy a rendőrök, vagy mások. A karma törvénye biztosan.