Valami nagyon nagy változás történt az életemben!
Tegnapelőtt reggel néhány különös szagú alak látogatott el hozzánk. Már hat éve élek itt 70-en társammal. Korábban is jártak nálunk már mindenféle furcsa emberek, mindig nézegettek bennünket, és sokszor az lett a vége, hogy valamelyikünket elvitték. Pontosan nem tudom hova, de utána egyiküket sem hozták vissza. Ugyanezt csinálták mind a négy kicsimmel is. Az utolsó két hónapja született. Egy hétig láthattam, addig amíg szoptattam, de utána már nem engedték oda hozzám őket. Szerencsére azóta egyszer-egyszer találkoztam velük, mert nem vitték el. Ugyanott laknak, mint én, csak más helyen. Amikor távolról meglátom őket, mindig rájuk köszönök, és nagy lelkesedéssel jeleznek vissza. De több kommunikációra nem volt lehetőségünk.
Visszatérve oda, ahol elkezdtem, többünket sokáig nézegettek. Engem különösen sokáig… Próbáltam a legjobb arcomat mutatni, végül is jó véleménnyel menjenek el innen… 🙂 Gondoltam, hogy majd megunják, s aztán békén hagynak. Már kezdett kicsit idegesíteni, hogy nem mennek el. Aztán arról kezdtek beszélgetni, hogy akkor én lennék az. Megállt bennem a vér… Ezután odahoztak valami nagy autót és bele akartak gyömöszölni. Minden porcikámmal tiltakoztam, de végül mégis beleraktak. Elindultunk. Nem tudom, hogy mennyit utaztunk, de nagyon hosszú volt az út. Ami még hosszabbá tette, hogy belül nagyon sötét volt. Egy letakart ketrecbe voltam bezárva! Végül megállt az autó. Kinyitották a ketrecet és bevittek egy nagy terembe. Mivel sötét volt nem sok mindent láttam. Óvatosan lépdeltem, és felfedeztem néhány másik társamat. A bőrük színe nem olyan volt, mint az enyém, de örültem, hogy nem vagyok egyedül. Ekkor néhány ember odajött hozzám. Nagyon féltem tőlük. Hagyjanak már békén! Enni akarok, aludni és különben is mit akarnak tőlem. Nyújtogatták a kezüket felém és próbáltak simogatni. Próbáltam távol tartani magamtól őket. De végül láttam, hogy jószándékú emberek és ezért hagytam, hogy vakargassák a hátamat. Persze nagyon óvatos voltam! Fél szememmel mindig lestem, hogy mi lesz majd. Ezután megetettek és lefeküdtem. Nagyon fáradt voltam, sokat aludtam. Nagyon zavart álmom volt, így nem tudtam kipihenni magam.
Reggel egymásra köszöntünk a szomszédaimmal. Kedves arcoknak tűnnek. Ekkor az egyik ember odajött hozzám és rám adott néhány ruhát, a fejemre is díszeket rakott. Ezután elégedetten nézegetett és azt mondta, hogy szép vagyok. Ennek örültem. Az első pozitív dolog az elmúlt két napban. Azután ettem, ittam. Ekkor valami csörömpölésre lettem figyelmes. Elkezdtek szállingózni az emberek. Vagy 60-70-en voltak. Ismét megijedtem. Nem elég, hogy ennyit utazik az ember, még ilyenkor sem hagyják békén. Aztán körém gyűltek és próbáltak velem jópofizni. Nagyon nem jött be, de mindegyik úgy mosolygott, gondoltam, hogy hát baj csak nem lehet. Egy-kettővel barátkoztam. Valami szertartás féléről beszéltek, amit nekem tartottak, meg arról, hogy mostantól én is Krisnát fogom szolgálni. Nem teljesen értem, de végül is nem olyan rossz itt. Azt mondták, hogy kapok egy lelki nevet is. Idáig Ulme voltam, most meg a színem miatt a „Megha” néven szólítanak, ami azt jelenti, hogy olyan, mint az esőfelhő. Nem rossz… 🙂 Amikor befejezték a beszédet én is próbáltam hozzászólni, jelezni akartam, hogy OK, akkor mostantól próbáljunk együtt dolgozni és nem bánom, hogy itt vagyok, de csak annyi jött ki a számon, hogy „Múúúúúú”
Itt egy kép arról, amikor az a sok ember összegyűlt körülöttem.
Ugye jól nézek ki?