Month: March 2006

Mint korábban említettem, nagy kihívás volt, hogy hol etessük a bhaktákat. Az egyik templom vezetői nagyon segítőkészek voltak és szinte minden nap főztek nekünk. Minden nap más ételek voltak és a bhakták nagyon szerették. Így betekintést nyerhettek az orisszi konyha rejtelmeibe is. (Mi általában a bengáli ételeket esszük.) A prasadamnál még nagyobb élmény volt az, hogyan osztották azt. Ugye Indiában az a szokás, hogy ha egy nagy csapat eszik, akkor leülnek sorba az emberek, és az osztók mennek körbe a fogásokkal és mindenkinek szolgálnak belőle. Addig mennek körbe, amíg mindenki jól nem lakott.
Itt az volt az exkluzív élmény, hogy az osztók nem azt nézték, hogy kérsz-e még, vagy nem, hanem olvastak a gondolatodba. Az indiaiak nagyon vendégszeretők és mindig akarnak „még egy kicsi” ételt adni neked. Egész addig, amíg szinte szét nem durransz. Ezt már többször tapasztaltam az indiai családoknál, de ilyen szépen még nem, amikor 50 ember ült le ebédelni. Ez a törődő szeretetteljes hangulat volt érezhető. Hogy a vendég igazán legyen elégedett. Ezt hihetetlenül élvezték a bhakták. Nekünk, akik ezt a kultúrát követjük, van róla tapasztalatunk, hogy milyen ez, de olyan még nem, amit most itt kint tapasztaltak. Nagyon örültek neki, és itthon is fogják ezt alkalmazni. Sokan megjegyezték, hogy ezek az osztók olvastak a gondolataikban, hogy mit szeretnének kérni és, hogy mennyit.
Hozzá kell tennem, hogy 3 idősebb ember volt és 3 gyerek, aki a mindennapi szolgálatuk mellett még bevállalta, hogy 50 főre főzzenek és osszanak egy tizenegynehány fogásos ebédet.
Az elutazásunk előtt ajánlottunk is nekik egy komolyabb adományt, amelyből a templomuk konyháját fel tudják újítani. Az esős évszak ideje alatt sokszor nem tudnak a murtiknak ételt ajánlani. Ezzel kifejeztük a hálánkat Radha-Giridharinak, hogy ilyen bőségesen megvendégelt bennünket az ott tartózkodásunk alatt.

Reggel elindultam jógázni, a bhakták pedig később elmentek néhány szent helyre. Úgy volt, hogy Haridasa Thakura samadhijánál (nagy szentek sírhelyét nevezik így) találkozunk és itt én tartok egy leckét. Ő az a szent, aki egy muzulmán családban született és hinduvá vált. Egy ilyen dolog 500 évvel ezelőtt nagyon komoly társadalmi kirekesztéssel járt. A muzlimok teljesen elutasították. A Puriban lévő fő templom, Jaganatha templom kaszt-tudatos hindujai sem engedték be a templomukba az ilyen embereket. (Sajnos ez még manapság is így van, így csak hinduk léphetnek be. De azok közül is csak a született hinduk, így mi, „nyugati hinduk” sem mehetünk be.) Szóval az egyik társadalom kirekesztett, a másik meg nem fogadott be. Egy elég alázatos helyzetbe teszi az embert. Emellett a Krisna-tudat nagy prédikátora is volt, de itt is megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie, hiszen az egyik muzlim vezető 22 piactéren megbotozta, ami azt jelentette, hogy halálra ítélte, de „finomabban” akarta ezt kifejezni. Az emberek általában az első néhány megbotozásba belehaltak, míg Haridasa Thakura mind a 22-őt kibírta, sőt kijelentette, hogy a testemet szét is darabolhatjátok, de én akkor sem fogom abbahagyni a Hare Krisna mantra éneklését.
A prédikálás mellett ő a példánk arra is, hogyan kell a mantráznunk. Ő naponta 192 kört japázott, ami a mi tempónkkal egy egész napos elfoglaltság lenne. Sőt, addig nem is evett és ivott, amíg a japázást be nem fejezte.
Több történetet is meséltem róla a bhaktáknak. Mindannyian ismerjük ezeket, de mégis jó újra hallani őket.
Nagyon közel áll hozzám a személyisége. Ő az egyik mintaképem.

Ha már a mozgásnál tartunk, Purit az óceán partjai mossák. Ez is zarándokhely, mert az Úr Caitanya itt fürdette meg Haridasa Thakurát az eltávozásakor és kijelentette, hogy mostantól ez egy zarándokhely lesz. Az Úr Caitanya is itt fürdött minden nap a társaival együtt.
A bhakták a szenthely jellege mellett nagyon szeretik a helyet, mert ugye itt hullámlovagolni is lehet, ugynevezett body-surf-ölni. Az első nap nagyon visszafogottak voltak. Szinte alig mertek a vízbe bemenni. Gondoltam, hogy ez így nem mehet tovább. Bementem én is. (Bár előzőleg, az ottlétünk alatt egyszer se fürödtünk benne a Gaura Sakti prabhuval.) Azzal kezdtük, hogy fogtuk az egyik bhaktát és bevittük és bedobtuk a vízbe. Itt kezdődtek a vízi játékok. A hullámok átlagosak voltak, ezért senki sem félt nagyon. Lelkesen ugráltak a hullámok előtt és próbálták minél jobban a partra sodortatni magukat. Kisebb-nagyobb horzsolásokkal sikerült is. Aztán a hullámok alább hagytak. Ekkor kitalálták a bhakták, hogy a vízben építsünk ember gúlát, azaz alul legyen 4-5 ember, felette 3, aztán felül 1. Az alsó sorral még semmi gond nem volt. Alulra álltam be, tekintettel a többi bhaktára… 🙂 A második sorral valahogy mindig gondok voltak. Általában, amikor már 3-an álltak fent, akkor jött egy nagyobb hullám, és akkor az egész felborult. De van, amikor csak bénáztak, és valaki eldőlt, így megint az egész felborult. És ilyenkor mindenki arra esett, amerre bírt. Ebből keletkezett ismét 1-2 kisebb sérülés, de az ilyen fajta játékoknak ez része. Nekem is egy nagyot reccsent a nyakam, amikor az egyik bhakta ugrott le. (Szerencsére nem lett semmi bajom.)
Másnap jött Param, az egyik bhakta, hogy akkor tegnap ő kimaradt, és, hogy most akkor csináljunk megint gúlát. Mindenki óvatosabb volt már, de végül elkezdtük. A 5-6. próbálkozás után, már ő akarta abbahagyni, mert olyanokat esett a vízbe, hogy rájött, hogy ez nem egy egyszerű. Ezután egy komoly vízi csata következett, amikor a bhakták kettesével egymás nyakába ültek és le kellett taszítani a többieket a másik hátáról. Ez megint nagyon mókás volt. Aztán meg elkezdtük egymást vízzel fröcskölni, locsolni. Valakit elkaptunk és akkor mind a huszan köré álltunk, majd egyszerre elkezdtük locsolni az áldozatot. Egyszer én is középre kerültem. Az volt a legjobb, amikor a sok locsolás mellé még jöttek a hullámok is.
A lányok játékairól nem tudok, de azt hiszem, hogy ők is elég jól érezték magukat.

Ezt követően jött a diagnózis. Ez abból állt, hogy először megmérte a vérnyomásom. Ezután jött a akupresszúrás diagnózis. Ez abból állt, hogy vannak ezek a rücskös fahengerek, amikkel masszírozni szoktak és azzal elkezdte a kezemet lazítani, nyomkodni. Egy idő után pedig elkezdett egy-egy pontot egyre erősebben nyomni, kérdezve, hogy fáj-e. A legtöbb esetben nem fájt, vagy csak nagyon kicsit. Aztán volt 1-2 pont, ahol erősebben. Végeredményben azt mondta, hogy alapból minden jó, és, ami pedig nem, az a megfelelő és rendszeres étkezéssel „kijavítható”. Illetve igyak 2-3 liter vizet.
Ezután rendszeresen jártam reggelente jógázni. Illetve kaptam 3-szor masszázst is. Egy olajosat és egy akupresszúrásat is, ahol dominánsan a kezemet és a talpamat nyomkodták. Az olajoson olyan pontokat is nyomkodtak, amiről azt hittem, hogy nem is lehet masszírozni. Pl. a hónaljamat is úgy szétnyomkodta, hogy nagyon fájt. Ami érdekes, hogy ahogy haladtak a napok, egyre több akupresszúrás pontom fájt. Kérdeztem, hogy miért. Azt mondták, hogy az első 10 nap egyre rosszabbul van az ember, majd a második 10 nap alatt kezd kitisztulni, javulni a test. Ezért szokták mindenkinek az 1 hónapot javasolni. Nekem csak ennyi időm volt, így végül a 4. napon elakadtam. Remélem, nem maradok így. 
Még elvittem magammal néhány másik bhakták is, szerezzenek tapasztalatot erről. Illetve van, aki maga is el akart jönni. Jó volt nekik. Őket is diagnosztizálták és jógáztak. Radharadya prabhu az első nap után eldőlt. De ebben az is közrejátszik, hogy az előző napon az óceánban a bhakták játszottak, és ott túl sokat mozgott. (Neki a gerincével van baj és nem bírja a terhelést.) Remélem, itthon is tudom majd folytatni a jógázást. Ja igen, mert jógagyakorlatokat írtak fel receptre. 🙂