Category: Okosságok

Most kaptam egy üzenetet:
Egy kisfiú megpróbált felemelni egy hatalmas követ, de nem boldogult a feladattal. Az édesapja odalépett hozzá, majd rövid ideig csak figyelte a gyerek erõlködését, s végül így szólt:
– Minden erõdet beleadod?
– Igen! – kiáltotta kétségbeesetten a fiú.
– Ez nem igaz – hangzott az apa válasza –, hiszen nem kértél meg, hogy segítsek.

Ez igaz mind az anyagi, mind a lelki életre. Egyedül nem megy.

Az őszinteség fájdalmas. Mert belül szeretnénk valakik lenni, de nem sikerül. Játszuk az elképzelt szerepet – sokszor még magunkat is becsapva.
De mit féltünk ennyire? Az egónkat, a hamis egónkat. E becses, nemkívánatos vendég valamikor ránk telepedett, és azóta sem akar továbbállni. Félünk, ha mások megismerik gyengeségünket, a helyzetet kihasználják és felhasználják ellenünk. És attól is félünk, hogy elutasítanak bennünket, valamint a szándékunk kérdőjelezik meg.
E vaskorszakában, Kali az utolsó fő erényt, az igazmondást támadja. Ez akként az ösztönzésként jelentkezik, hogy hazudjunk, nagyzoljunk, elhallgassunk dolgokat.
De, hogy mi zajlik bennünk, azt sokan látják, még jobban, mint mi. Így igazából néhány ártatlan embert kivéve csak magunkat csapjuk be.
Azzal, ha őszinték vagyunk, mi nyerünk a legtöbbet. Mert az emberek érzik, ha hazudnak nekik, de azt is, ha igazat mondanak. S az igazmondással nő bennünk a bizalom.
Bátraknak kell lennünk, és be kell vállalnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ha ez megtörtént, akkor tudunk csak továbblépni, hogy kijavíthassuk hibáinkat, hiányosságainkat.
És így tudnak mások is segíteni, rávilágítani arra, amit mi elfogulatlanságból nem látunk, nem akarunk látni. Mert nem csak a jó papnak kell holtig tanulni, hanem a jó embernek is. Mert csak így van esély, hogy nemesebbek legyünk, Csak így lehet csiszolni a gyémántot, hogy végül ékkő lehessen belőle.

Most írtam egy bejegyzést, amiből szeretnék többet is. A “sorozat” címe: Gondolatok. Az első bejegyzés az őszinteségről szól.

Hard to find someone to admire.
Nehéz olyan embert találni, akire az ember fel tud nézni.

Gondolkoztam, hogy miről írjak ma és felütöttem a Bhagavad-gitát, ahol Krisna a következő verset mondja Arjunának.
„De akik kizárólagos odaadással mindig Engem imádnak, transzcendentális formámon meditálva, azoknak elhozom, amire szükségük van, s megőrzöm, amijük van.” (Bg. 9.22)
Krisna mindenki szívében jelen van. Ismeri a gondolatainkat. Tudja, hogy mi volt velünk régebben és mi lesz a jövőnk. Ő azt szeretné, hogy ismét felelevenítsük a kapcsolatunkat. De hagyja, hogy ebben mi kezdeményezzünk. A szabad akaratunk alapján léphetünk felé vagy eltávolodhatunk Tőle. Ez rajtunk függ. Amikor Felé elindulunk, lépünk egyet, akkor Ő ezerszeresét lépi felénk. Mindent megad, ami a lelki életünkben való fejlődéshez szükséges. A mindennapi kenyerünket megadja anélkül is, hogy kérnénk Tőle. Elhozza nekünk, amire szükségünk van. És még többet ad. Magát. És ez nagyon nagy kincs.

“Ha túl sokáig nézed a visszapillantótükröt, előbb-utóbb nekimész valaminek.”