Manorama naplója

Korábban már említettem a vendégház managerét. Általában a hivatalos ügyeken kívül nem nagyon áll szóba a vendégekkel. És, ha az ember akar valamit tőle, akkor kifejezetten alázatosnak kell lenni vele, mert, ha nem, akkor nem kapod meg, amit szeretnél. Érkezésünkkor beszélgetni kezdett velünk. Úgyhogy ezt akár megtiszteltetésnek is vehetjük. Kérdeztük, hogy mi történt a szomszédban lévő hotellel. (Itt akartuk a csapat felét elszállásolni.) Azt mondta, hogy a kormány bezáratta. Ennek egyik oka pénzügyi volt, nem tudta a kölcsönöket visszafizetni. A másik, hogy nem azt építette, amit ígértek – egy uszoda is szerepelt a tervek között, de ez csak egy hotel lett belőle. De, ami a legnagyobb probléma volt az az, hogy a tulajdonos a földet megvesztegetés útján szerezte, azaz hivatalnokokat fizetett le. (Tudni kell, hogy Indiában a földek nagyon drágák, sok helyen a nyugati árakhoz hasonlíthatók.) És ez kiderült, így a földet visszavette az állam. Nem is ez volt a lényeg, hanem a konklúzió, amit leszűrt belőle. (Azt hozzá kell még tennem, hogy ott még sok államban kommunizmus van – itt is.) És akkor két nagyon érdekes konklúziót fogalmazott meg. Az egyik, hogy a kommunizmusban az embernek nincs motivációja, hogy többet dolgozzon, így az emberek ellustulnak. A másik pedig az volt, hogy mégis van motiváció, pénzszerzési lehetőség. Az pedig az, ha az ember hatalmi helyzetbe kerül (nem feltétlen jelent nagy hatalmat, de mondjuk, ha már föld felett tudsz diszponálni, akkor már vannak, akiknek fontos vagy), akkor tudsz fizetés kiegészítéshez jutni. Szóval a másik probléma a korrupció.
Erre mondtuk mi is, hogy nálunk Krisna-völgyben is „kommunizmus” van, azaz senkinek nincs semmije, illetve minden Krisna tulajdona és mindenki megkapja a szükségleteit. De a mienk lelki kommunizmus. És pont emiatt lesz működő, mert itt Krisna, illetve ezáltal a lelki értékek vannak a középpontban. Nem egyéni érdekeket, hanem Krisnát szolgálja mindenki. Itt mindenki célja azonos, és nem egy mások által kialakított célt követnek. És ez a szolgálat önkéntes, szóval nem erőltették rá az emberre, hanem ő jött és kifejezte vágyát, hogy szeretne ebben a misszióban részt venni. Emellett a motiváció kérdése is meg van oldva, hiszen Krisna kielégítéséért dolgozik mindenki és Krisna-hívőként ez a fő motivációja minden bhaktának.
Szóval jót beszélgettünk. De úgy látszik a jó beszélgetés még mindig nem elég, mert amikor indultunk a vasútállomásra ki sem jött a buszunkhoz és el sem búcsúzott tőlünk. De hát ez már csak ilyen. Hogy miért nem tudom, de nem is akarom megérteni, megmagyarázni. Nem okozott bennem pszichés összeomlást, de annyira azért feltűnt, hogy eszembe jutott még itthon is, miután hazajöttünk.

Mivel nagyon sok embert érdekel, és sokan találják meg ezt az oldalt ezzel kapcsolatban, ezért megosztom veletek a 2006 tavaszi, márciusi óraátállítás időpontját. Ez a nap pedig március 26-án, vasárnap lesz. Ekkor hajnali 2-kor 3-ra állítjuk az órát.

Holnap folytatom az indiai beszámolót. Közben olvashatjátok még a Gaura Sakti prabhu blogját is. Ott rendszeresen írnak, kintről, Indiából, hogy mi történik. Mostmár Vrindávanban vannak. SMS-ben érdeklődtem felőlük. Jól vannak és csak néhányuknak van gondja a gyomrával. De ezt általában váltogatják, hogy kinek.
Különben még nem is írtam, de mindannyiótok lelki fejlődéséért imádkoztam ám Indiában. Minden szent helyen. Úgyhogy mostanra meg kellett volna érkezni annak a hatásának is… 🙂

Most indulok Kehidakustányba, a fürdőbe. Jó lesz egy kis meleg. Reggel már annyira fáztam, mint ahogy eddig még sose. (Miért, pedig be volt gyújtva.) Az egyik pesti bhakta, Attila, is lejött néhány napra pihenni. Vele és Radha-kanta prabhuval együtt megyünk.
Délután pedig Sivarama Maharaja jön a farmra. Tegnap érkezett Indiából, a gyűlései véget értek. Most pedig a budapesti templom átadására készül, ami pedig 13-14-15-én lesz. Illetve szabadidejében pedig a be nem fejezett könyvét írja. Holnap érkezik Kesava Bharati Maharaja, aki meg a könyv editora és itt és Bp-en töltenek majd néhány hetet a könyv véglegesítésével.

Most kaptam a hírt:
Ezúton szeretnélek tájékoztatni benneteket, hogy 2006. március 04-én, szombaton ismét szerepelünk az ECHO-TV délelõtti magazinmûsorában 9:00 órától 9:30-ig.

Ekkor jutottam el a Jaganatha templomhoz is. Ide ugyan nem lehet bemenni (a lent említett okok miatt), de az Úr Caitanya azt mondta, hogy látjuk a templom tetején lévő csakrát, kereket, akkor annak ugyanaz a hatása, mintha láttuk volna Jaganathot. Nem szeretek a „belvárosba” menni, mert az tele van koldusokkal, agresszív árusokkal, akiket szinte le sem tudsz vakarni. De végül bementünk és láthattuk a csakrát. Sőt a Jaganananda Pandit templomában még egy zászlót is kaptunk, ami a csakra tetjén volt. Ezt rendszeresen cserélik, majd, mint szent tárgyként odaadják a bhaktáknak.
Persze a Puriban minden Jaganatha köré összpontosul. Az összes szuvenír, az összes bolt – minden. Így bárhova mész, Jaganatha formájával találkozol.

Bár úgy mentem ki, hogy nem fogok vásárolni (ami miatt ugye mindig ki szoktam menni Indiába), de a bhakták az egyik nap odajöttek, hogy akkor lécci, lécci, lécci… Matajik szerettek volna az esküvőhöz ékszereket venni, és akarták, hogy menjek velük alkudozni. Végül elmentem. Gondoltam, hogy ez fontos nekik és számomra is fontosak a bhakták, ezért segítek nekik. Praktikusan ugyan nem tudtam sokat segíteni nekik. Szinte csak néhány rupit lehetett alkudni, de mégis értékelték a szándékomat.

Mint korábban említettem, nagy kihívás volt, hogy hol etessük a bhaktákat. Az egyik templom vezetői nagyon segítőkészek voltak és szinte minden nap főztek nekünk. Minden nap más ételek voltak és a bhakták nagyon szerették. Így betekintést nyerhettek az orisszi konyha rejtelmeibe is. (Mi általában a bengáli ételeket esszük.) A prasadamnál még nagyobb élmény volt az, hogyan osztották azt. Ugye Indiában az a szokás, hogy ha egy nagy csapat eszik, akkor leülnek sorba az emberek, és az osztók mennek körbe a fogásokkal és mindenkinek szolgálnak belőle. Addig mennek körbe, amíg mindenki jól nem lakott.
Itt az volt az exkluzív élmény, hogy az osztók nem azt nézték, hogy kérsz-e még, vagy nem, hanem olvastak a gondolatodba. Az indiaiak nagyon vendégszeretők és mindig akarnak „még egy kicsi” ételt adni neked. Egész addig, amíg szinte szét nem durransz. Ezt már többször tapasztaltam az indiai családoknál, de ilyen szépen még nem, amikor 50 ember ült le ebédelni. Ez a törődő szeretetteljes hangulat volt érezhető. Hogy a vendég igazán legyen elégedett. Ezt hihetetlenül élvezték a bhakták. Nekünk, akik ezt a kultúrát követjük, van róla tapasztalatunk, hogy milyen ez, de olyan még nem, amit most itt kint tapasztaltak. Nagyon örültek neki, és itthon is fogják ezt alkalmazni. Sokan megjegyezték, hogy ezek az osztók olvastak a gondolataikban, hogy mit szeretnének kérni és, hogy mennyit.
Hozzá kell tennem, hogy 3 idősebb ember volt és 3 gyerek, aki a mindennapi szolgálatuk mellett még bevállalta, hogy 50 főre főzzenek és osszanak egy tizenegynehány fogásos ebédet.
Az elutazásunk előtt ajánlottunk is nekik egy komolyabb adományt, amelyből a templomuk konyháját fel tudják újítani. Az esős évszak ideje alatt sokszor nem tudnak a murtiknak ételt ajánlani. Ezzel kifejeztük a hálánkat Radha-Giridharinak, hogy ilyen bőségesen megvendégelt bennünket az ott tartózkodásunk alatt.

Reggel elindultam jógázni, a bhakták pedig később elmentek néhány szent helyre. Úgy volt, hogy Haridasa Thakura samadhijánál (nagy szentek sírhelyét nevezik így) találkozunk és itt én tartok egy leckét. Ő az a szent, aki egy muzulmán családban született és hinduvá vált. Egy ilyen dolog 500 évvel ezelőtt nagyon komoly társadalmi kirekesztéssel járt. A muzlimok teljesen elutasították. A Puriban lévő fő templom, Jaganatha templom kaszt-tudatos hindujai sem engedték be a templomukba az ilyen embereket. (Sajnos ez még manapság is így van, így csak hinduk léphetnek be. De azok közül is csak a született hinduk, így mi, „nyugati hinduk” sem mehetünk be.) Szóval az egyik társadalom kirekesztett, a másik meg nem fogadott be. Egy elég alázatos helyzetbe teszi az embert. Emellett a Krisna-tudat nagy prédikátora is volt, de itt is megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie, hiszen az egyik muzlim vezető 22 piactéren megbotozta, ami azt jelentette, hogy halálra ítélte, de „finomabban” akarta ezt kifejezni. Az emberek általában az első néhány megbotozásba belehaltak, míg Haridasa Thakura mind a 22-őt kibírta, sőt kijelentette, hogy a testemet szét is darabolhatjátok, de én akkor sem fogom abbahagyni a Hare Krisna mantra éneklését.
A prédikálás mellett ő a példánk arra is, hogyan kell a mantráznunk. Ő naponta 192 kört japázott, ami a mi tempónkkal egy egész napos elfoglaltság lenne. Sőt, addig nem is evett és ivott, amíg a japázást be nem fejezte.
Több történetet is meséltem róla a bhaktáknak. Mindannyian ismerjük ezeket, de mégis jó újra hallani őket.
Nagyon közel áll hozzám a személyisége. Ő az egyik mintaképem.

Ha már a mozgásnál tartunk, Purit az óceán partjai mossák. Ez is zarándokhely, mert az Úr Caitanya itt fürdette meg Haridasa Thakurát az eltávozásakor és kijelentette, hogy mostantól ez egy zarándokhely lesz. Az Úr Caitanya is itt fürdött minden nap a társaival együtt.
A bhakták a szenthely jellege mellett nagyon szeretik a helyet, mert ugye itt hullámlovagolni is lehet, ugynevezett body-surf-ölni. Az első nap nagyon visszafogottak voltak. Szinte alig mertek a vízbe bemenni. Gondoltam, hogy ez így nem mehet tovább. Bementem én is. (Bár előzőleg, az ottlétünk alatt egyszer se fürödtünk benne a Gaura Sakti prabhuval.) Azzal kezdtük, hogy fogtuk az egyik bhaktát és bevittük és bedobtuk a vízbe. Itt kezdődtek a vízi játékok. A hullámok átlagosak voltak, ezért senki sem félt nagyon. Lelkesen ugráltak a hullámok előtt és próbálták minél jobban a partra sodortatni magukat. Kisebb-nagyobb horzsolásokkal sikerült is. Aztán a hullámok alább hagytak. Ekkor kitalálták a bhakták, hogy a vízben építsünk ember gúlát, azaz alul legyen 4-5 ember, felette 3, aztán felül 1. Az alsó sorral még semmi gond nem volt. Alulra álltam be, tekintettel a többi bhaktára… 🙂 A második sorral valahogy mindig gondok voltak. Általában, amikor már 3-an álltak fent, akkor jött egy nagyobb hullám, és akkor az egész felborult. De van, amikor csak bénáztak, és valaki eldőlt, így megint az egész felborult. És ilyenkor mindenki arra esett, amerre bírt. Ebből keletkezett ismét 1-2 kisebb sérülés, de az ilyen fajta játékoknak ez része. Nekem is egy nagyot reccsent a nyakam, amikor az egyik bhakta ugrott le. (Szerencsére nem lett semmi bajom.)
Másnap jött Param, az egyik bhakta, hogy akkor tegnap ő kimaradt, és, hogy most akkor csináljunk megint gúlát. Mindenki óvatosabb volt már, de végül elkezdtük. A 5-6. próbálkozás után, már ő akarta abbahagyni, mert olyanokat esett a vízbe, hogy rájött, hogy ez nem egy egyszerű. Ezután egy komoly vízi csata következett, amikor a bhakták kettesével egymás nyakába ültek és le kellett taszítani a többieket a másik hátáról. Ez megint nagyon mókás volt. Aztán meg elkezdtük egymást vízzel fröcskölni, locsolni. Valakit elkaptunk és akkor mind a huszan köré álltunk, majd egyszerre elkezdtük locsolni az áldozatot. Egyszer én is középre kerültem. Az volt a legjobb, amikor a sok locsolás mellé még jöttek a hullámok is.
A lányok játékairól nem tudok, de azt hiszem, hogy ők is elég jól érezték magukat.