Category: Best of Mrd

Megérkeztem az albérletünkbe. Néhány hónapja megvettük az új budapesti központunkat, ezért annak ezerrel zajlik az átalakítása. A farmos művész és építő csapat is rendszeresen itt vannak, ezért béreltek nekik egy lakást. Ide érkeztem most meg. A Parveen-nal a találkozóm holnapra halasztva. Azt hiszem, hogy ezt nem is bánom. Kicsit már késő van.
Az érkezésem kalandos volt. Otthon megadták a hely címét. Városmajor u. 26. Persze ilyen utca nincs a 3. kerületbe. Mivel a egyszer már jártam itt, ezért körülbelül emlékeztem, hogy hova kell jönni. A Vízimolnár utca volt az… 🙂 Kerestem a 26-os számot, de nem találtam. Csak páratlan számú épületek voltak. Végül fogtam magam és bementem abba, amelyikbe gondoltam, hogy van, s szerencsémre a kulcs nyitotta a bejárati ajtót. Pont akkor jött egy másik lakó is, akit végül én engedtem be. Ő is a földszinten lakott, s próbáltam a zárba berakni a kulcsot, de nem sikerült. Kérdeztem, hogy ugye itt laknak a Krisnások. Mondta, hát nem hiszi. Kérdeztem, hogy biztos? Nem adták ki a házat albérletbe. Mondta, hogy biztos, hogy nem. Ekkorra már nyílott az ajtó és egy 40-es éveiben járó hölgy nyitott ajtót. Rámosolyogtam és mondtam, hogy elnézést, de eltévesztettem a tömböt. Furcsán nézett rám és azt mondta: „De hát ez hogy lehet? Ez furcsa, nem, Pistukám”. Gondoltam, furcsa vagy nem furcsa, ilyen útmutatással örüljön, hogy nem mentem be a házába. Aztán gyorsan elslisszantam. Gondolom szegény nő majd nem tud éjszaka aludni, hogy betörők próbáltak bemenni hozzá… 😮 Majd pont a szemközti szomszéddal egyidőben török be… Hajmeresztőek az emberek. (Bár ebben az esetben én is az voltam.) Ezután átmentem a szomszédba. Persze ezt a lépcsőházat is nyitotta a kulcs. Gondoltam, hogy milyen jó kis univerzális kulcsot kaptam. Szerencsére ez már tényleg az albérleté volt… 🙂

Tegnap 8-ig lent voltam az irodában. Amikor feljöttem az asramba (szerzetesi lakhely), akkor találkoztam egy bhaktával (Krisna-hívő). Kérdeztem, hogy mi van vele, s elmondta, hogy perecel (nem tudom, hogy ez a köznyelv szlengjeiben benne van-e, de kb. annyit tesz, hogy nehézségei vannak). Aztán 10-ig beszélgettünk. Elmondta, hogy aggódik azon, hogy biztosan tud-e hosszú távon szerzetesként élni. Nem túl magas-e a léc, s nem természetesebb-e, ha az ember inkább „normális”, civil életet él.
Beszélgettünk. Próbáltam megérteni, hogy mi is zajlik benne. Próbáltam neki segíteni. S nem csak azért, hogy „ne csökkenjen a létszám”, hanem azért, mert az ember életében igenis előfordulnak olyan időszakok, amikor elgondolkozik azon, hogy biztos jó-e, amit csinál. Ez természetes. Végül is így erősödik meg belsőleg az ember, a kételyein keresztül. Mert így nem csak belecsöppent az ember abba a helyzetbe, amiben él, s úgy maradt, hanem rendszeresen átgondolja azt. A „megtérés” – utálom ezt a szót, mert negatív vibrációja van, de most ezt használom – nem csak egy egyszeri történés, hanem rendszeresen zajlik. Ami változik az az a kétely, illetve a meggyőződés mélysége. A beszélgetés végén a bhakta kifejezte, hogy köszöni a segítséget. Úgy érzi hasznos volt.
A feladatom, hogy erősítsem mások hitét – legyen az egy Krisnás vagy egy ateista ember. Egy ateistánál, hogy felébredjen, egy Krisna hívőnél, hogy fennmaradjon, s erősödjön. Persze ezek után az ember eldöntheti, hogy mit csinál. Nincsenek rácsok, amik fogva tartanak bennünket. A szabad akarat a kezünkben van.

Ahogy egy társadalomban szükség van tűzoltókra, utcaseprőkre, orvosokra, ügyvédekre, stb, ugyanúgy szerzetesekre is. Ahogy a tűzoltó szerepe az, hogy eloltsa a tüzet, az orvosé, hogy a testet gyógyítsa, a szerzeteseké, hogy a lelket „gyógyítsák”. Ők azok, akik az embereket a lelki értékekre emlékezetik, tanítják. Én is azért vagyok pap, mert így másoknak segíthetek azzal, hogy megosztom az általam szerzett ismereteket, tapasztalatokat. Persze manapság nem annyira népszerű, ha valaki szerzetes lesz, de nem is divatból csinálom.